Egy fesztivál nyitófilmje a legtöbb esetben egy olyan impozáns alkotás, amely ugyan a versenyprogramban nem szerepel, mégis magas művészi színvonallal bír és egyben alkalmas arra, hogy felkeltse sok ember figyelmét. Érdemes a világvezető cannes-i filmes mustra nagy felhajtással járó fesztiválnyitányait visszakeresni; megtaláljuk köztük az európai nagyágyúk friss remekléseit és az amerikai mozigépezet aktuális bombasikereit egyaránt, a fő, hogy a vetítés eseményszámba menjen. Nem véletlenül hoztam fel a francia Riviéra filmközpontját példaként, hiszen az idei Titanic a tavalyi Arany Pálma-díjas Gomorra című olasz maffia-leleplezést hozta el nekünk a nyitónapra. Érdekes tehát, hogy az egy évvel ezelőtt az ismeretlenségből kiemelt stáb munkája mára egy újabb, igaz kisebb jelentőségű, de nem színvonaltalan nemzetközi szemle szenzációja lett. Matteo Garrone rendezése a fesztivál után rendes moziforgalmazásba is kerül, így kényelmes magyar felirattal nézhettük.

Sztori

Olaszország legrégebbre visszanyúló (elsőként a 18. században dokumentált) bűnszervezete, a Camorra a film valódi főszereplője. A Nápoly környéki társadalom minden rétegéből kötődnek ide emberek, akár saját akaratukból, akár kényszerből. Öt történetszál gabalyodik eléggé nyúlósan, mégis érdekfeszítően a szemünk előtt. Egy rettegő pénzelosztóé, egy kihasznált szabómesteré, egy talpraesett kissrácé, két hősködő bajkeverőé és egy nagyreményű ifjúé, aki ideológiai megfontolásból még időben kiszáll (és akit talán nem véletlenül Robertonak hívnak, akár a könyv szerzőjét). Ezen karakterek révén belépünk a környék számos ajtaján; látunk lerobbant lakótelepeket, illegális szemétlerakót, kolumbiai és kínai bevándorlókat, bárokat és játéktermeket, kisstílű bűnözők vagy épp a helyi főnökök találkahelyeit. Főképp tehát azokat a kerületeket, ahol leginkább megszenvedik a helyi maffia tevékenységét. Eközben megtanuljuk azt is, hogy a szálak innen jóval messzebbre vezetnek, akár a világsztárokig, akár a legnagyobb beruházásokig. A hangulat nem sokkoló, hanem nyomasztó. Nincsenek látványos akciójelenetek vagy szemkápráztató leszámolások, a pusztítás ennél alattomosabban, kevésbé átláthatóan zajlik, és bármikor elveheti bárki életét.

Húzónév 

Gomorra címen (mely a biblai Sodoma testvérvárosára utal) először Roberto Saviano könyve híresült el 2006-ban. Az idén 30 éves szerző annyira hitelesen írt a Camorra tevékenységeiről és kapcsolatrendszeréről, hogy később több keresztapa is halálosan megfenyegette, mire állandó rendőri felügyeletet rendeltek ki mellé, mára pedig talán el is hagyta az országot. Umberto Eco nemzeti hősnek kiáltotta ki, majd hat másik Nobel-díjas írt nyílt levelet az érdekében. Mindez persze megugrasztotta a könyv eladási mutatóját és felgyorsította a filmadaptáció elkészültét is.

Értékelés

A könyv és a film számos díjat söpört be, a sikert én részben mégis a témának tudom be. A rendező neorealista megközelítése alkalmas a társadalmi tabló elmélyült, aprólékos megrajzolásához, de kevésbé használható nagyobb nézőtömegek megnyeréséhez. Főszereplő hiányában nincs sztárja a filmnek, így még nehezebb reklámozni. Magyarán a botrány hiányában ez egy tipikus rétegfilm lenne, valószínűleg csalódást is okoz sok kíváncsiskodónak, akik kizárólag a vér szagára jönnek, és ehelyett koncentrált figyelemre és gondolkodásra késztetik őket. A Gomorra nem az a tipikus nyitófilm, csak a körülmények tették azzá.

Aki közben szívesen készül a következő cannes-i válogatásra, kattintson ide.