filmzacc

Pár hete olvastam a Financial Times kulturális mellékletében, hogy Martin Scorsese, az idei Golden Globe-életműdíj kitüntetettje és amúgy is az egyik legnagyobb élő filmalkotó legenda azt az argentín Celia Murga rendezőnőt tartja a jövő nagy reményégének, akitől az Egy hét egyedül (Una semana solos) a tavaszi Titanic egyik legdühítőbb csalódása volt. Ezek után fenntartásokkal megpakolva ültem be a perui Claudia Llosa Berlinben kiemelt filmdrámájára, a Fausta énekére (La teta asustada), ám nemsokára feloldódtam az érzékekre ható különleges élménytől.

Ha nem megy szavakkal, segítenek a hangok, a szagok, a tapintások. A vidéki elzártságban élő Fausta képtelen megfogalmazni, hogy mekkorra súly nehezedik rá születésétől kezdve, de megnyugtatja, ha elénekel egy dalt, ha virágokkal veszi körbe magát vagy ha a falat súrolva közlekedik az utcán. Első ránézésre nyugtalanító a zavartsága, idegesítő a félénksége, eszünkbe juthat róla a riksás Amal, az életképtelen indiai, akinek az igazsága a történet végére mégiscsak kiviláglik. Ugyanígy, ha türelmesen kivárjuk, Fausta sem hagy minket magyarázat nélkül, mégha az szimbolikus formában is érkezik, a film végére azonban már nem is várunk tőle mást. Belehelyezkedni egy idegen kultúrába egy fikciós történet kedvéért sem könnyű. Megérteni egy nincstelen indiai fiú önzetlenségét vagy egy állandó félelmet öröklő perui lány babonáit kihívás a cinikus nyugati gondolkodásba kérgesedett nézőnek.

Fausta kedvéért megéri mindenképp. Egyrészt, mert a kivételesen szép Magaly Solier játssza és énekli a címszerepet, másrészt mert szép az egész film: a kopár tájképek, az egyszerű beszélgetések és a mögöttük húzódó gondolatok az emberi sorsokra nehezedő történelemről, az egyéni fájdalmak feldolgozhatatlanságáról, és emellett az ünnepek, a továbbélés szükségességéről. A politikai és katonai erőszak utáni helyét kereső Peruban mindez valószínűleg magától értetődő művészi gondolat, a feldolgozás minősége azonban magával ragadta a nemzetközi szakmát, akik persze elsőként az egzotikumra kattannak rá mindig, ami azonban később a hiteles megszólalás nélkül nem sokat érne. Nem baj tehát, ha nézőként a ritkán látott Peru vonz a moziba, időközben majd ráérzünk a történet általánosabb érvényű mondandójára.

Nem szívesen mondok el részleteket a filmből, ugyanis engem inkább a mélabúsan végigvonuló, mindent átható hangulat varázsolt el, amelybe az egyes kis történetek, a mellékszereplők ugyan kitűnően beleilleszkednek, mégsem azok adják a kulcsot a megértéshez. Ezt az adott életérzésre építkezést kaphatjuk el a norvég road-movie-ban, az Északban is (szintén a Cirkótól), ahol a lazán sorjázó jeleneteket a fagyos téli, végül az abból olvadó táj fűzi egybe és ad a kacskaringós történetnek egy érzelemteli értelmezést. Ugyanezt éljük át, amikor Faustának annyira megtetszik az elsőre látott tenger, hogy ott képes lesz új életet fogadni magának. A súlyos víztömeg látványa (annak zúgása, kipárolgása és érdes tapintása) érteti meg a lánnyal azt (és ezt korábban hiába magyarázták el nekik többen), hogy nálunk hatalmasabb erők veszik körül beszűkült világunkat, és ehhez képest minden ember ugyanannyira apró és jelentéktelen, nekik nem lehetetlen ellenállni, a nagy mindenségben pedig egyszerűn csak részt kell venni és értékelni a gyönyöreit, a kihívásait. Ilyesmi érzetek futhatnak át a szereplőkön és a nézőkön egyaránt a film végén, amikorra már képesek vagyunk odaképzelni magunkat a messzi tájakra, elhagyva tudatosságunkat és önkontrollunkat az innenső parton. 

 A Bem és a Cirko mozikról.

Ha valaki nyitva tartja a szemét, tisztában van vele, hogy Budapest és más magyar nagyvárosok folyamatosan pörgetik a kulturális, ezen belül filmes programokat, fesztiválokat. Érdemes gyakran ellátogatni a megbízhatóan kellemes Odeonba, a frissen festett Toldiba, a magára talált Kinoba, a kuriózumokat kínáló Örökmozgóba, a felújítás előtt álló, színes körképet adó Művészbe vagy akár a nagyobb filmpalotákba (Uránia, Puskin). A nemrég lezajló kecskeméti animációs napok jó példa arra, hogy a főváros határainál sem nullázódik le a kínálat. 

A figyelmes néző persze arról is értesülhet gyakran, hogy egy-egy kultikus helyszínt bezárnak vagy átalakítanak. Ebben a negatív mezőnyben bezzeg a vidék látszik vezető helyet tartani, bár most Budapest is belehúzott, egyszerre három kis moziját tervezi eladni. A Nagykörútról könnyen megközelíthető Hunnia és Európa mozik mellett a budai Bemre is ez a sors vár, ha minden a tervek szerint halad. El kell ismernünk, ezek a helyszínek jó régen keltették fel bármivel is az érdeklődésünket, és ezt valószínűleg anyagi tényezőkre lehet visszavezetni. Akárki a hibás, ésszerűnek tűnik a pénzek átcsoportosítása, csak nehogy azok lenyúlása legyen ehelyett a cél. Ha jól gondolom, van még egy-két kisebb játszóhely, amelyekre ez a sors vár a közeljövőben, hacsak nem jön egy friss szemléletű csapat, akik saját erővel húznák ki őket jelenlegi helyzetükből. Talán nem tévedek, ha az utolsó budai védvárként működő Tabán mozit tartom a következő áldozatnak, ahol esetleg még megvárják a jövőre tartandó 100 éves évfordulót (ugyanígy történt a Bem esetében tavaly), majd gyorsan lehúzzák a rolót. Helyükre viszont jó ötlet lenne újra megnyitni a Május 1, azaz Átrium mozit, melyet a Mammut közelsége ellenére fenntarthatónak gondolunk sokan. Ha a Westend árnyékában üzemelő Kossuth túlélte, úgy a sokkal impozánsabb budai vetítőteremnek is lenne esélye. A fő, hogy legyen egy ötletes koncepció.

Pénzben nem nagyon, de ötletekben annál inkább dúskál a Cirko forgalmazó és miniatűr mozija (hozzájuk tartozik a pécsi Apolló is). Júniusban sorra előszedték a 10 éves nyitásuk óta bemutatott alkotásokat, köztük remek műveket, mesteri munkákat. Hiába pici a tér, az otthoni lejátszónál mégis nagyobb képet kapunk, a beszéd pedig az eredeti nyelveken szólal meg, amely a spanyol, a koreai vagy mondjuk a dán esetében egyaránt meghatározza az élményt. A filmek mellé innivaló és plakát is járt, ez külön emelte a tisztes rendezvény fényét. Nem titok az sem, hogy a teltház mindennapos a két apró teremben, a bezárás rémétől így nekik nem kell tartaniuk, bár ezért alaposan meg is dolgoznak. Hajrá!

A nyár az átvedlések ideje, kíváncsian várom az ősz eleji fejleményeket, hol mit adnak majd, addig is inkább a természetes hűst keressük a légkondicionált termek helyett. 

 A napokban zajló Spanyol Filmnapok kapcsán összegyűjtöttem kedvenc spanyol színésznőimet, akiket most rövid portrékon keresztül szeretnék népszerűsíteni.

Penélope Cruz

A 35 éves díva természetesen kihagyhatatlan egy ilyen összeállításból. Az idei Oscar-díja óta már hivatalosan is ő képviseli a spanyol filmművészetet világszerte. Nem volt pedig ennyire egyértelmű az indulása. Bigas Luna (Sonka, sonka) és Pedro Almodóvar (Eleven hús) kilencvenes évek eleji munkáiban (mindkettőben az akkor még fiatalsága teljében lévő Javier Bardem partnereként) leginkább a testére volt kíváncsi mindenki, beleértve az említett rendezőket is. Színészi debütálását a Mindent anyámról világsikeréhez köthetjük, amelyet követően magától értetődő módon bekebelezte az amerikai tömeggyártás és évekig a vadító  latin szépség egysíkú karakterét formálta a vásznon (Betépve, Vad lovak, Corelli kapitány mandolinja, Szahara) és a bulvármédia gyönyörűségére filmes partnereivel a magánéletben is. Mélypontnak a Tom Cruise-viszonyt és a Nyisd ki a szemed! arcátlan újraforgatását, a Vanília égboltot tartom, ekkorra a kritikusok is ellene fordultak. Sergio Castellitonak (Ne menj!) és újra Almodóvarnak (Volver) köszönhetően aztán szinte azonnal visszacsöppent az elit művészfilmes körbe, ahol azóta is állandó ünneplés tárgya. A Vicky Christina Barcelona angol nyelvű sikere és a Nine című musical hálás szerepe egyaránt azt jelzi, hogy az amerikai karriernek sem kell hátat fordítania, inkább egy magasabb szinten folytathatja, izgalmasabb szerepekkel. Legközelebb a Los abrazos rotos vagy a nálunk még nem vetíttett Manolete premierjeit leshetjük és remélhetőleg nemsokára meg is csodálhatjuk az ezekben nyújtott alakításait. 

Paz Vega

Honfitársnője nyomában jár a nála mindössze 2 évvel fiatalabb Paz Vega. A nagyszerű Julio Medem rendezte A szex és Lucia 2001-es alakítása óta igazából még mindig a helyét kereső szépség egyelőre kevesebbet tud mutatni, mint amennyire képes. Sorozatszerepeit kizárólag a spanyol nézők ismerhetik. A tengeren túli Spanglish és az ahhoz hasonló könnyed darabok szinte csak akcentusos báját veszik igénybe. Őt is fel kellene, hogy karolja egy neves európai rendező, és akkor többször láthatnánk az Enyém vagy!, a nálunk nem vetített, kosztümös Los Borgia, vagy a szerb Danis Tanovic irányításával most leforgatott Triage igényességű filmek drámai szerepeiben. Addig is olyan filmekkel népszerűsíti magát a szélesebb közönség felé, mint a képregény alapján készített The Spirit.

Belén Rueda

A negyvenes korosztályt képviselő Belén Rueda eddig igazából csupán két jelentősebb filmben tűnt fel, de azokban nagyon megtetszett. A csodálatos Alejandro Amenábar komponálta A belső tenger és a teljes egészében rá épülő horrorcsemege, Az árvaház egyaránt bizonyították, hogy mekkorra drámai erővel bír, és hogy ezt még sokszor meg kellene mutatnia nekünk. Legközelebb az El mal ajeno című produkcióban kap erre lehetőséget, amelyben partnerül a spanyolok nagy kedvencét, Eduardo Noriegat kapta.

Leonor Watling

A kevébé elragadó nevű, de ugyancsak elragadó teremtés a Beszélj hozzá! című Almodóvar-film óta ismerős név ás arc, ő volt az a kómában fekvő balerina, akit az ápolója éveken keresztül szeretett. A koránál kislányosabb (34 lesz) színésznőt Isabel Coixet rendezőnő és más neves alkotók is előszeretettel hívják kisebb-nagyobb szerepekre, az áttörés azonban eddig nem következett be. Szimpatikus mindenesetre, hogy láthatólag igyekszik hű maradni származásához és elsősorban spanyol munkákban látni, kivéve az Elijah Wood főszereplésével készített The Oxford Murders-t és az olasz sikeríró Alessandro Baricco első filmrendezését, a Lezione 21-et. Talán ezek mérsékelt sikere is közrejátszott abban, hogy a színésznő külföldi karrierje átmenetileg megtorpant. Persze nem is baj, ha ezt hangos spanyol sikerek követik a jövőben.

Maribel Verdú

Az idei magyarországi válogatásba is bekerült Maribel Verdú egy 2007-es filmje, a Hét francia billiárdasztal, de a hazai közönség nem erről, hanem három korábbi sikeréről fogja könnyedén beazonosítani. A mára kultikussá vált Anyádat is! és A zóna ugyan mexikói gyártású filmek, a madridi születésű, lassan 40 éves színésznő A faun labirintusában visszatért európai gyökereihez, ezáltal az óceán mindkét oldán tudja kamatoztatni nyelvtudását. Az ő szerepvállalása is jelképezi, hogy mennyire összefonódik az egyaránt kitűnő spanyol és mexikói filmgyártás.

A felsorolásból kimaradtak a pályakezdők, akik előtt még rengeteg kihívás áll a tartós hírnév és elismertség kivívásához, illetve az idősebb generáció, akiket Carmen Maura, Marisa Paredes, Victoria Abril, Mabel Rivera vagy Cecilia Roth neve fémjelez. Velük együtt olyan lélegzetelállító a mai spanyol filmezés, amilyennek az igazi ínyencek szeretik.

 A holland és a lengyel filmművészet (el)ismertségét valahol a középmezőnyben találhatjuk, a jelenkori magyar filmgyártásnál így is előkelőbb helyen. Idei éves felhozataluk a KINO és a Művész mozik programjában ugyan nem volt eléggé meggyőző, ettől függetlenül mindig öröm valami újat is látni.

Személy szerint az Antonia története (Antonia, 1995) óta vagyok vevő az életigenlő holland filmekre, a 10 évvel későbbi Guernsey fémjelezte szenvedősre már kevésbé. Izgalmas még a második világháború holland szemszögű (azaz a lehető leginkább németellenes) láttatása, így a sikerkönyv alapján forgatott Twin Sisters (De tweeling) és a Paul Verhoeven művészfilmes visszatérésének szánt Feketekönyv (Zwartboek), amely Famke Janssen után Carice van Houten színésznőt is nemzetközi sztárrá teheti.

Bár a nagy nevek közül szerepelt idén is néhány a válogatásban, maguk a bemutatott művek nem elég jók. A már említett Guernsey fő problémája talán általános magyarázattal is szolgálhat: a nem holland nézők számára egyszerűen érdektelen. Történelmi riválisuk, a német nemzet valószínűleg ellenszenvesebb képet hagy hátra magáról a jövő kutatóinak, a filmes versengésben azonban egyre kevesebb a kihívójuk; még a legszörnyűbb mocsokságaikról is ők tudtak eddig a legőszintébben megemlékezni. A jellegzetes holland világlátás ellenben még egyetlen nemzetközi hírű filmben sem köszönt vissza, talán annak lenne most itt az ideje, azzal ők is nagyot tudnának dobbantani végre.

A lengyeleket egy hasonló művészi teher sújtja. Hiába ismeri el mindenki az ellenük elkövetett igazságtalanságok sorának borzalmát, ahogy legutóbb a Katyn (Andrzej Wajda 2007-es személyes hangvételű opusza) kapcsán is tettük, az orosz (film)művészetről mégis több gondolatunk van. Nekünk talán nem potosan így, mert sok a hasonlóság a cseh és a magyar filmesek sorsa közt, de ezt a fiatal nézőgeneráció egyre kevésbé érzi át. A régi nagy mesterek remekműveit még mindig szívesebben nézzük, mint újabb próbálkozásaikat, ahogy a tavaly forgatott Szívem érted dobog (Serce na dłoni) is eléggé kellemetlen 2 órát nyújtott. Fiatal arcokat nagyobb kedvvel néztem volna talán, feltéve hogy lenne kit.

Kezdeményezésnek érdekes, hogy animációs és élő szereplős rövidfilmek peregjenek a játékfilmek előtt, az eredményről inkább ne beszéljünk.

Fontos tehát, hogy a környező és a kicsit messzebbi kultúrákat (mostanában zajlottak észt és azeri filmnapok is) egyaránt megközelíthetőbbé tegyék az érdeklődők számára, és az is igaz, hogy a válogatók egy megszabott keretből tudnak csak válogatni, ezzel együtt azt kívánom, hogy a jövőben igazi csemegék kerüljenek az asztalra.

Hogy ez mennyire nem lehetetlen, azt bizonyítja a Duna Tv kezdeményezése,  nevezetesen hogy kísérő programként ők is levetítettek néhány holland és lengyel filmalkotást. Talán a véletlen műve, talán a gondosabb válogatásé, a Theo van Gogh botrányfilmje, a 2002-es Pim Fortuyn- merényletet taglaló 05/06 (a borzalmas szinkron ellenére) izgalmas betekintést nyújtott, a kalandos Menjünk holnap moziba (Jutro idziemy do kina, 2007) ezen felül élvezetes perceket is okozott. A kuriózum megvolt, a mélyebb ismeretterjesztés és -szerzés még várat magára.

 Aki szereti a francia filmeket, annak valamennyire tetszik mindegyik, és ugyanez fordítva is igaz. Nem mindegy persze, hogy mennyire lelkesedünk (hiszen az én esetemben erről van szó). Idén a tavalyihoz képest jobban, hiába nem jött sztárvendég. A 13. Francia Filmnapok, húzónevek hiányában, fiatal filmesek említésre méltó munkáit hozta el.

Az osztály (Entre les murs) cannes-i sikere hozzánk is elért, még a bemutató előtt. A Párizs külvárosában élő kamaszok iskolai mindennapjait kiveséző dráma a zsűri elevenébe találhatott. A hasonszőrű történeteket lecsupaszítottságával felülmúló film megmutatja, hogy mennyire nehéz bármilyen célt adni ezeknek a fiataloknak, hogy a nehezebb utat választva megpróbáljanak tisztességes életet élni. Irritálóan nagy szájuk van, nem tudnak viselkedni, kezelhetetlenek, de mindennek a hátterében az állandó szorongásuk és bizonytalanságuk rejtőzik. Tanár legyen a talpán, aki ezzel szembenéz. Az irodalom tanár Francois jóhiszeműen bízik az együttműködés sikerében, de a rendszer ennél kegyetlenebb, őt is könnyedén magával rántják az események, amelyek közt nem igazán tud helyt állni. Nem sokat látunk a fiatalok otthoni életéből, amelyről csak a beszámolók alapján lehet elképzelésünk, de ez épp elég ahhoz, hogy felmérjük, mennyire nincs könnyű dolguk a szegényebb bevándorolt családok gyerekeinek. Ebből az igazságtalan helyzetből automatikusan felgyülemlik annyi düh, hogy az megbénítsa egy iskola működését. Laurent Cantet hatásosan működő filmje mégsem sokkolja a nézőket durva befejezéssel. Azt sugallja, hogy egyelőre nem történt nagyobb tragédia, miközben nem is oldottak meg semmit. A filmes elismerés tehát jó kezekbe került, bárcsak elmondhatnánk ugyanezt a szociális és oktatási állapotokról is.

Az 1930-as évek, Leon Blum politikai korszaka sem volt kellemesebb, mégis annak hat Christophe Barratier második filmje, a Külvárosi mulató (Faubourg 36) révén. A Kóristák világsikerét valószínűleg nem fogja felülmúlni ez az ugyancsak zenés játék, amelyben egy lepusztult lokált kell megmenteniük az ősidők óta ott dolgozó álmodozóknak. A helyzet fő vesztese a szimpatikus Gerard Jugnot, aki kisfiát csak akkor kaphatja vissza, ha lesz jövedelmező állása. Az élet általában nem a kisembereknek kedvez, ahogy most sem, de ezen a filmen kevésbé fogunk kiborulni, inkább szomorkásan elandalít a történet és a zene. Az origo filmklub kiterjedt körképe a francia színésznők új generációjáról kihagyta azt a Nora Arnezedert, akinek ez az első fellépése a vásznon, és akit a vén komédiás Pierre Richard kísér a reflektorfénybe. Nekik hála, nem nehéz szimpatizánunk a hősökkel, akik egy mesésen realista díszlettérben festik elénk egy sosemvolt Párizs elképzelt történetét.

Kevésbé gyerekeknek való, hiába egy gyerek áll a középpontjában az Oly sokáig szerettelek  (Il y a longtemps que je t'aime) című, többszörösen elismert családi drámának, Philippe Claudel első játékfilmjének. Két nővér (az egyaránt nagyszerű Kristin Scott Thomas és Elsa Zylberstein) találkozik újra 15 év elteltével, miután az idősebbik 15 évig börtönben ült gyilkosságért. A társadalmi beilleszkedés nehézségei fölé tornyosul még az állandó lelkiismereti harc és a sorssal való kényszerű szembenézés. A gyerekdalra  (A la claire fontaine) utaló cím egy sokrétű, nehezen feldolgozható tragédiát rejt, amelynek a megoldására az utolsó pillanatig kell várnunk. Ezek után újabb feladatot kap a néző: a felszínre került igazságot saját értelmezése szerint elviselhetővé kell tennie.

Nem kapott ekkora publicitást, nincs hagyománya sem, ezért nem is látogatták annyian a Kanadai Filmnapokat az Örökmozgóban. A gazdag programból kiemelkedett egy Berlinben is jutalmazott film, a Nem én voltam, esküszöm! (C'est pas moi, je le jure!), amely egy szintén problémás család portréja, egészen rendkívüli hangulati tálalásban. Az életet derűs cinizmussal, és jobb híján őrült csínytevésekkel (morbid öngyilkossági kísérletekkel) feldíszitő kissrác sztorija megérdemli, hogy külön megemlítsük itt. Ha egyszer eljut a mozikba, akkor majd bővebben is.

 A közönség ítélete kezdettől fogva sokat számított a Titanic szervezőinek, akik kérdőívekkel és a fesztivált követő beszélgetésekkel részletesebben is faggatják az ötös skálán pontozgató nagyérdeműt. A mérhető nézői tetszésindex szerint idén a dél-koreai Az üldöző, a norvég Észak és az izlandi Fehér nászéjszaka lettek a befutó kedvencek.

Baltasar Kormákur úgy nyilatkozott, hogy annyira szereti Budapestet, hogy néha már őt magát is magyarnak nézik. A tavalyi Hullámtörők-díjas rendező ez alkalommal a fesztivál zsűrielnökeként és egy versenyen kívül indított film(adaptáció) képviselőjeként volt jelen. Valahogy így kell ide édesgetni a nemzetközi tekintélyű művészeket, ez most bejött. (Bízom benne, hogy a jövőben még több európai hírű filmes tiszteli meg a rendezvényt.) A Fehér nászéjszaka (Brudgummin) iránti rajongás kissé kérdéses ugyan, hiszen azt feltételezi, hogy egységes kulturális hátterű közönség nézte végig a vetítéseket, de ezt tapasztalatból cáfolni tudom. Nekem tényleg nagyon tetszett, pedig rühellem a csehovi alapsztorit, Ivanov szerencsétlen történetét (legutóbb a Katona József Színház készített belőle sikeres előadást), valószínűleg azért, mert szépítgetés nélkül mutat rá a legdühítőbb emberi hibákra. Kormákur filmje kiegészíti, befogadhatóbbá teszi azt a színpadi művet, melyet korábban ugyanezekkel a színészekkel már ő maga is megrendezett az Izlandi Nemzeti Színházban. Minden ilyen kezdeményezést támogatok; a klasszikusoknak igenis jelen kell lenniük, de nem árt, ha igazítják őket a mai kor tipikusan mai kihívásaihoz. Ennek érdekében a stáb tagjai saját életük részleteit írták bele a forgatókönyvbe, így még személyesebbé tudták tenni azt. A szerelem és a boldogság kereséséről szóló darabban a kiégett és ezért mások életét is megkeserítő középkorú férfi főhős (antihős) mellett a karakterszerepek is felerősödtek, a környezetében élők sorsa ugyanolyan fontossá vált, és ily módon lehetőség nyílt arra, hogy átvegyék az irányítást a magatehetetlenül sodrodó Jon (alias Ivanov) végzete fölött. Az eredmény felemás, egy fokkal azért megnyugtatóbb a darabhoz képest. Az északi táj izgalma és a vérbő színészek jelenléte ezen felül még szerethetőbbé teszi a filmet, ez lehet a magyarázat a szavazatokra.   

Európa sokszínű filmgyártása mellett személyes kedvenceim a latin-amerikai mozik, de ezekből sajnos most nem láttam igazán kimagaslót. Ehelyett jelen voltak közel- és távol-keleti remekművek, amelyet elismerek, de érzelmileg nem tudnak közel kerülni hozzám. Maradnak az észak-amerikai függetlenek, akiknek igenis joguk van itt lenni egy ilyen fesztiválon és most szépen is szerepeltek. Közülük a Sárga zsebkendő (The Yellow Handkerchief) áll a legközelebb ahhoz, amiért általában lelkesedem ezért a vonulatért. Persze köztudott, hogy mára értelmét vesztette a független megnevezés, mert a nagy stúdiók bekebeleznek minden külső kezdeményezést és saját filmjükként forgalmazzák a sikergyanús kis gyöngyszemeket, gyakran kombinált szerződésekkel újabb, kevésbé forradalmi filmekre lekötve az alkotókat. Az indiai  Udayan Prasad filmje az árvíz utáni Louisianából nem egy akkora dobás, hogy lenyúlják a stúdiók, megmaradhatott a maga lassú folyású, bájos formájában. Ami különösen kedvemre volt benne, hogy egy (részben jogosan) elítélt, börtönből frissen szabadult férfi újrakezdését használja a Katrina hurrikán utáni állapotok és lehetőségek szimbolikájaként, anélkül hogy ezt a párhuzamot a nézőkre erőltetné. Az is elég, ha a súlyos William Hurt és a szintén harcedzett Maria Bello kettősét figyeljük, az ilyen alakításokért érdemes filmet forgatni.

Afrika és Ausztrália két olyan földrész, ahonnan alig kapunk művészeti híreket. A Titanic szerencsére támogatja az ausztrál filmesek állandó jelenlétét, afrikai művészekkel inkább koprodukciókban találkoztunk eddig.

A történelmi illetve társadalmi témájú dokumentumfilmek azok, amelyet kivételesen magyar felirattal szeretek nézni, mert ott fontos, hogy a szövegből minden egyértelműen kiderüljön (a játékfilmeknél kiválóan és kivétel nélkül működött az angol felirat). A nem (igazán) fikciós műfajból így a program  zenés filmjei inkább vonzanak; közülük a dániai Roskilde fesztiválról készített riportfilm eléggé szórakoztatónak bizonyult.

Nagy feltöltődést, vidám vagy épp ijesztő perceket egyaránt szereztem az animációs blokknak köszönhetően. A korábbi animációs válogatások a Kossuth, majd az Uránia moziban (nem beszélve a Persepolis vagy A libanoni keringő sikeréről) már bőven igazolták, hogy szükségünk van erre a műfajra, és nem kizárólag az eddig ismert formáiban. Az új japán mesternek (talán még elhamarkodottan) kikiáltott, mindenesetre mesés hatású rövidfilmeket prezentáló Makoto Shinkai műve, a Másodpercenként 5 centiméter; aztán a kanadai Neil Burns nem is annyira a valóságtól elrugaszkodott, mégis abszurd portréja, az Edison és Leo; végül számomra a legmeggyőzőbb francia csapatmunka, a Fél(ek) a sötétben rettenete mind emlékezetes pillanatai az egyébként is figyelemreméltó 16. Titanic Fesztiválnak.

 A jövő évi válogatásig annak drukkolok, hogy minél több filmet lássak viszont a mozibemutatók, a DVD-megjelenések, esetleg a tévéműsor ajánlata közt.

 A 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon a norvég Észak - a skandimániás magyar közönség (köztük saját magam) nagy örömére - megnyerte a Hullámtörők-díjat és az Országos Diákzsűri fődíját. Ennek hatására előbb-utóbb talán be is mutathatnák a mozikban. Az alábbiakban ehelyett három olyan filmet ajánlok a versenyprogramból, amelyeknek valamivel kevesebb esélyük van a rendes forgalmazásra.

 Az első gondolatom az Éhség (Hunger) világbemutatója kapcsán az volt, hogy mégis miért nyúltak ehhez a lerágott csonthoz. A '96-os Őt is anya szülte (Some Mother's Son) már megemlékezett a '81-es Bobby Sands-féle éhségsztrájkról, legyen elég ennyi. Aztán felfigyeltem (nem volt nehéz) a film nemzetközi sikerturnéjára: Cannes után Velence, az Európai Filmakadémia, a BAFTA és más szervezetek is elismeréssel adóztak a nagyrészt ismeretlen alkotógárdának. Közben sajnos kezdett újra kibontakozni az észak-ír konfliktus, felnőtt egy újabb dühös generáció, akik még nem vették ki a részüket a harcokból. Nekik különösen ajánlott ez a film, melyet végül én sem vonakodtam tovább megnézni, épp időben ért el hozzánk. Az első képkockáktól megadtam magam, és rögtön beismertem, hogy semmit nem tudok az emlékezetes éhségsztrájk előzményeiről és körülményeiről, az Éhség pedig épp ezeket igyekszik dokumentarista módszerességgel feltárni, miközben a lélek sem hiányzik az alkotók munkájából (ezt össze lehetne vetni az ugyancsak intelligens, de érzelmileg sekélyes Che I. résszel). Ömlengés vagy dühös kirohanások helyett komoly érvelést, megrázó képeket és egy nehezen feldolgozható hangulatot kapunk. A legfőbb érdem a rendezőé (a brit Steve McQueen) és a főszerplőé (a német-ír Michael Fassbender); egyikük ismerős neve se tévesszen meg senkit, saját jogukon fognak bevonulni a filmtörténelembe. Az Éhség mellett James Marsh Oscart nyert (??) portré-dokuja, az Ember a magasban (Man on Wire) képviselte még a neves brit filmművészetet a Titanicon.

Keserű csalódás volt, hogy a japán jelölté lett idén az idegen nyelvű film Oscarja, pedig nem láttam még a munkanélküli csellista kalandjait feldolgozó Okuribito-t, egyszerűen csak nem ismerem eléggé a kortárs japán filmművészetet, ezért nem tudtam mi alapján nekik drukkolni. A Gyerekek gyermeke (Kodomo no Kodomo) remek leckének bizonyult, meghozta a kedvemet a további tanulmányozáshoz. Félelmetes, hogy mennyire idegenül (igazán japánosan, ahogy azt mi képzeljük) viselkednek a felnőtt szereplők és velük szemben mennyire "normálisak" a gyerekek, mintha nem is ugyanazon a földrészen élnének, szó szerint. Egy egészen megdöbbentő történetet (kisiskolások rejtegetik a tanárok és szüleik elől terhes osztálytársukat, mert a segítség helyett bántást, büntetést várnak csak tőlük) képesek vagyunk szórakozva végignézni, hála a részben a történetért is felelős Koji Haiguda rendezőnek és a gyerekszínészeknek (akik a fesztivál több más, ennél gyengébb filmjében is kiemelkedtek). Számomra a másfél hetes mozizás egyik legnagyobb meglepetésszerű élménye a Gyerekek gyermeke volt.

Ősszel láthattunk egy román filmfesztivált, és ők a díszvendégek az e hónap végén nyitó Mediawave fesztiválon is, ehhez a trendhez csatlakozott a Titanic, és többek közt elhozta A legboldogabb lány a világon (Cea mai fericita fata din lume) című tévéjátékot. A műfaji megjelölés nem esztétikai leminősítés kíván lenni, szimplán azt jelzi, hogy az eszméléstörténetként és korképként egyaránt hitelesen funkcionáló film nem elég gazdag a mozivásznat faló szemeknek. Ez egy jól ismert probléma a térségben. A magyarok vagy a különféle szláv filmesek ugyanolyan szatirikusan és elkeseredetten tudnak vallani magukról, mint a románok, de nekik/nekünk sincs meg a kellő látványvilág. A vidékről a fővárosba felutazó kamaszlány és szülei sorsán keresztül sokat megtudunk a román társadalom mindennapjairól, de ehhez nem kell a moziterem nyújtotta tágas tér, ehhez elég az otthoni készülék. Egyetértek azzal a véleménnyel, hogy kevés pénzből is lehet jó filmet készíteni - de elég nehéz, és ritkán sikerül. Radu Jude mégsem hiába forgatta le filmjét, a DunaTv tematikus román-napjába épp bele fog illeni.

A versenyzők közt indultak még belga, francia, iráni és tajvani filmesek. Közös vonása ennek a válogatásnak, hogy vagy a bűnt boncolgatják vagy dokumentumflmes eszközökkel igyekeznek megújítani a filmnyelvet, gyakran ezt a kettőt vegyítve.

 Egy fesztivál nyitófilmje a legtöbb esetben egy olyan impozáns alkotás, amely ugyan a versenyprogramban nem szerepel, mégis magas művészi színvonallal bír és egyben alkalmas arra, hogy felkeltse sok ember figyelmét. Érdemes a világvezető cannes-i filmes mustra nagy felhajtással járó fesztiválnyitányait visszakeresni; megtaláljuk köztük az európai nagyágyúk friss remekléseit és az amerikai mozigépezet aktuális bombasikereit egyaránt, a fő, hogy a vetítés eseményszámba menjen. Nem véletlenül hoztam fel a francia Riviéra filmközpontját példaként, hiszen az idei Titanic a tavalyi Arany Pálma-díjas Gomorra című olasz maffia-leleplezést hozta el nekünk a nyitónapra. Érdekes tehát, hogy az egy évvel ezelőtt az ismeretlenségből kiemelt stáb munkája mára egy újabb, igaz kisebb jelentőségű, de nem színvonaltalan nemzetközi szemle szenzációja lett. Matteo Garrone rendezése a fesztivál után rendes moziforgalmazásba is kerül, így kényelmes magyar felirattal nézhettük.

Sztori

Olaszország legrégebbre visszanyúló (elsőként a 18. században dokumentált) bűnszervezete, a Camorra a film valódi főszereplője. A Nápoly környéki társadalom minden rétegéből kötődnek ide emberek, akár saját akaratukból, akár kényszerből. Öt történetszál gabalyodik eléggé nyúlósan, mégis érdekfeszítően a szemünk előtt. Egy rettegő pénzelosztóé, egy kihasznált szabómesteré, egy talpraesett kissrácé, két hősködő bajkeverőé és egy nagyreményű ifjúé, aki ideológiai megfontolásból még időben kiszáll (és akit talán nem véletlenül Robertonak hívnak, akár a könyv szerzőjét). Ezen karakterek révén belépünk a környék számos ajtaján; látunk lerobbant lakótelepeket, illegális szemétlerakót, kolumbiai és kínai bevándorlókat, bárokat és játéktermeket, kisstílű bűnözők vagy épp a helyi főnökök találkahelyeit. Főképp tehát azokat a kerületeket, ahol leginkább megszenvedik a helyi maffia tevékenységét. Eközben megtanuljuk azt is, hogy a szálak innen jóval messzebbre vezetnek, akár a világsztárokig, akár a legnagyobb beruházásokig. A hangulat nem sokkoló, hanem nyomasztó. Nincsenek látványos akciójelenetek vagy szemkápráztató leszámolások, a pusztítás ennél alattomosabban, kevésbé átláthatóan zajlik, és bármikor elveheti bárki életét.

Húzónév 

Gomorra címen (mely a biblai Sodoma testvérvárosára utal) először Roberto Saviano könyve híresült el 2006-ban. Az idén 30 éves szerző annyira hitelesen írt a Camorra tevékenységeiről és kapcsolatrendszeréről, hogy később több keresztapa is halálosan megfenyegette, mire állandó rendőri felügyeletet rendeltek ki mellé, mára pedig talán el is hagyta az országot. Umberto Eco nemzeti hősnek kiáltotta ki, majd hat másik Nobel-díjas írt nyílt levelet az érdekében. Mindez persze megugrasztotta a könyv eladási mutatóját és felgyorsította a filmadaptáció elkészültét is.

Értékelés

A könyv és a film számos díjat söpört be, a sikert én részben mégis a témának tudom be. A rendező neorealista megközelítése alkalmas a társadalmi tabló elmélyült, aprólékos megrajzolásához, de kevésbé használható nagyobb nézőtömegek megnyeréséhez. Főszereplő hiányában nincs sztárja a filmnek, így még nehezebb reklámozni. Magyarán a botrány hiányában ez egy tipikus rétegfilm lenne, valószínűleg csalódást is okoz sok kíváncsiskodónak, akik kizárólag a vér szagára jönnek, és ehelyett koncentrált figyelemre és gondolkodásra késztetik őket. A Gomorra nem az a tipikus nyitófilm, csak a körülmények tették azzá.

Aki közben szívesen készül a következő cannes-i válogatásra, kattintson ide.

Kezdetét vette a 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál az Uránia, a Toldi, az Örökmozgó és a Kino mozikban. Közel 60 film szűk 2 héten át. Lesz mit nézni és lesz miről írni bőven.